Már az ősember is rendelkezett annyi narcisztikus tulajdonsággal, hogy a barlang falára saját magát is odafestette. De ez még nem tekintendő selfie-nek.
Az első kifejezetten önarcképet Jean Fouquet francia festő alkotta 1449-ben. Ettől kezdve más festők is átvették ezt az új divatot, mert aki kimarad, az lemarad. Híres önarcképeket készített Nicholas Hillard, Dürer, Rembrandt és egy kicsit később Vincent Van Gogh.
A csoport-selfie is megjelent a vásznon. Az úttörő: Diego Velázquez, aki 1656-ban festette meg Az udvarhölgyek című képét, ahol a festő a kép bal szélén áll, könnyedén kihajolva a vászon mögül.
A technika fejlődésével aztán megjelentek az első fotómasinák, s a selfie új életre kelt. Az első igazi „Selfie”-t Robert Cornelius készítette saját fényképészüzlete elé kiállva 1839. októberében. Cornelius pionír volt a fotózás területén, az elsők között nyitott fotóműtermet, s a portréfotózásból szép nagy vagyonra tett szert.
A csoport-selfie modernebb változatára sem kellett sokat várni. 1920 - New York. Néhány vidám üzletember -Joseph Byron, Ben Falk, Pirie MacDonald, Colonel Marceau- felmegy a tetőre s fotográfiába örökítik a sikeres üzletkötést.
Utána már megállíthatatlanná vált a folyamat, hiszen egyre olcsóbb képrögzítők kerültek a piacra, nem is szólva a Polaroid készülékekről, melyek percek alatt kész képet produkáltak.
Aztán elérkeztünk az atomkorba, s a világot oly annyira felgyorsítottuk, hogy közben elmaradtak mögöttünk igazi értékeink, valódi kapcsolataink. A mobiltelefonokba épített mini fotómasinák pillanatok alatt rögzítik a képeket -vagy tán a hamis valóságot- és papírkép helyett egy virtuális térbe küldik azokat.
A selfie mára már nem csupán az idő rögzítése - rajtunk keresztül, hanem a kommunikáció és önkifejezés új formája. Valójában a lassan elidegenedő ember magányosságára utal, mert a legtöbb selfie-n csupán egy ember arca látható, s az az arc sem igazi, hiszen az csak egy védőmaszk a virtuális élettéren.
