Milyen érdekes is a magyar ember. Főleg akkor, ha híres halottról emlékezik meg. Mert nincs két egyforma nézet, mert mi még ma is sokszor a bábeli torony lerombolása utáni állapotban vagyunk. Ma született Hofi Géza.

 

Megosztó, de oszthatatlan. Persze próbálkoznak. Jobbról is, balról is. Ki pozitív, ki negatív emléket őriz Róla. Értik, félreértik. Gyanítom, ez azért lehetséges, mert egyéniség volt. Nem, nem zseni, de nem is Kádár kivételezett udvari bolondja. Tehetséges volt, s szerencséjére egy olyan korban élt, amikor szükség volt rá. Szövegeiből még ma is idéznek, példálóznak, hogy lám, Hofi már akkor megmondta. Pedig nem. Inkább csak az történt, hogy valami, aminek történnie kellett volna, az nem történt meg igazán. Így aztán mondatainak lassan elhaló visszhangja még mindig frissnek hathat annak, aki úgy akarja. Nem volt Ő a magyar politikai kabaré sztárja, nem volt színészkirály, mellesleg az általam kedvelt Latinovits sem, nem Ő volt a nagy világszám, a Paprika Jancsi vagy Vitéz László, aki a kőbányai prolinegyedből indult és jutott egyre feljebb és feljebb. Működése szükségszerűen aktiválódott. Egy hang volt, akire lehet és lehetett hivatkozni, aki merte kimondani, vagy inkább: engedték neki kimondani, amit a magyar kisember valójában gondolt. Úgy volt forradalmi, hogy nem akart változást. Miért is akart volna? Ha egyszer neki jó volt az, ami volt... Szövegeit sokáig Komlós János a volt ÁVH-s kihallgató tiszt, rendőr és kémelhárító ügynök írta, akit az 56-os események után tettek meg a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjének és a Mikroszkóp színpad igazgatójának. Sok vér tapadt a kezéhez, de közben az íráshoz is akadt talentuma, nem vitatom, de nem épp egy demokratikus rendszer katonájaként tevékenykedett. Akár csak Berkesi elvtárs, vagy a már korábban említett Janikovszky Éva férje.  Ha tágítom a horizontot, akkor felmerül a gondolat: talán egyiknek sem volt más választása. Mert nekünk, a mi generációnknak volt? Mertük volna azt mondani, hogy bocsi, de én nem akarok kisdobos és úttörő lenni? Dehogy! Csak süketel, aki mást állít.
Szóval Hofi is csak azt tette, amit tennie kellett. A karrierje, a boldogulása érdekében. Ma tán nem ez van? Nyissa már ki a csipás szemét az, aki nem látja. A művészi szabadság, mint olyan, csak egy üres lózung. Beállsz, nyalsz, boldogulsz. Ellenállsz, mész a levesbe. Valójában Klaus Mann Hendrik Höfgenje hordozza mindazt, amit a témában érdemes értelmezni. Hofi a mi saját magyar Höfgenünk. Nincs ezzel a világon semmi baj. Ki szereti, ki gyűlöli. Szíve joga. Már meghalt, így nagy ívben tojik rá. De az a gyanúm, hogy azok akik ma bármilyen irányból igyekeznek elemezni, szétszedni és újra összerakni, holnapra már az ismeretlenség homályába vésznek. S ezzel vissza is érkeztünk az alapkérdéshez. Ki volt Hoffmann, vagyis Hofi Géza? A Mefisztóban erre is választ kapunk: egy színész.
Egy tehetséges komédiás, akit „hálistennek” nem vettek fel a főiskolára, így megmaradt nyersnek, csípősnek, s igazi, egyetlen, első és utolsó magyar „stand-up comedy” előadónak.