Túl korán, mindössze 50 évesen szerződött át az égi társulatba az 1922. március 18-án született Pécsi Sándor, a kétszeres Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész, a 20 század magyar nyelvű színjátszásának kiemelkedő alakja.
Eredetileg papnak készült, de egy huszárvágással inkább Thália papja lett. A “legfiatalabb öregember” -miután belekóstolt a vidéki színészek keserű, de annál izgalmasabb életébe- 1946-ban szerződött a fővárosba Várkonyi Zoltán színházához; majd 1948-ban a Madách színház tagja lett.
“Gyötrelmes, küzdelmes, halálosan fárasztó élet volt akkoriban a vidéki színészet, de minden további eredményemnek mégis ez az alapja…”
Kortalan színész volt, és sokoldalúságával elkápráztatta a Szakmát, a kritikusokat és a közönséget. Több mint 20 színpadi nagy alakítás, s legalább háromszor ennyi filmszerep. Ennyi fért bele az alig három évtizedbe.
“A színészet: varázslat. Sámánkodás. Minden előadáson a színész meg a közönség együttesen teremt valami olyan soha-nem volt, soha-nem-lesz hangulatot, közeget, amelyben az író mondanivalója eljut az egyik résztvevőtől a másikig. A színész naponta szüli újjá a színpadi alakot. S bár ugyanaz a szöveg, ugyanaz a hangszerelés, az intonáció mindig a közönségtől függ.”
Magánéletében nagy gyűjtő volt, szerette az igazi, művészileg kidolgozott tárgyakat. Ezeket aztán gyakran bevitte a színházba és beépítette az előadásokba.
Félt az öregedéstől, pedig 24 évesen már 60 éveseket alakított. Végül utolérte Flastaff szerepe is. Annak tanulása közben állt meg a szíve.
“Minden nap újabb és újabb harcot vívunk az ezerfejű cézárral, a közönséggel, a kifejezéssel, a sikerrel, az elégedettséggel. Leginkább ezért önmagamnak játszom.”
