Igazi krimit tartogattam az év utolsó napjára, mely visszarepít minket a XVII. századba.
1665 egyik éjjelén lágyan csillantak meg Velence egyik lagúnájának hullámai a holdfényben. A vízfodrokat egy fedett gondola keltette, amint szinte nesztelenül siklott a francia követség kapuja elé. Csakhamar fekete köpenybe burkolózott alak szállt ki belőle és három rövid koppantással jelezte érkezését a bejárat kémlelőnyílását eltakaró kis fa lapocskán.
Hogy ki is volt ő? A neve nem is lényeges, egy velencei szatócs, akit Colbert -a francia miniszter- megbízásából keresett meg egy üzleti ajánlattal a velencei francia nagykövet. A terv egyszerű, de annál veszélyesebb volt. A kor leghíresebb titkát, a tükörkészítés fortélyát kellett kideríteni, s rávenni néhány muranói tükörkészítő mestert, hogy álljanak Franciaország szolgálatába.
A szatócs jó közvetítőnek ígérkezett, hiszen az üvegművészet mesterei mind hozzá jártak vásárolni. Kapott is tőlük értékes tükröket, melyek a kor legdrágább értékeinek számítottak, hiszen még az aranynál is többet értek.
Velencében, majd később a közeli Murano-ban készültek a legpompásabb tükrök. Előállításuk a köztársaság féltve őrzött titka volt, s halállal büntették volna, ha valaki elárulja. Velence nagy becsben tartotta üvegműveseit, nemesi jogokkal bírtak, s családtagjaik is mind a velencei köztársaság előkelőségéhez tartoztak. Szigorúan zárt céhrendszerük őrizte a tükörkészítés titkát, így aztán komoly szervezőmunkája volt az összekötőnek, hogy a követségen történt éjjeli látogatás után néhány nappal francia hajók köthessenek ki Murano mellett és néhány mestert családostul Franciaországba vihessenek.
Ott aztán megalapították a párizsi tükörmanufaktúrát, s másfél éven keresztül gyártották a csodásabbnál csodásabb tükröket. A Napkirály (XIV. Lajos) elhalmozta őket. Fényes palotákban laktak, s igazi aranyban kapták a fizetésüket. A köztársaság részéről mindent elkövettek, hogy a tükörmunkásokat hazatérésre bírják, de mindhiába. Aztán mérgezéses halálesetek végül arra kényszerítették a muranoi családokat, hogy hazaköltözzenek. Ekkor persze már mindegy volt, hiszen a tökéletes tükörkészítés titkát megtanították a franciáknak.
Korábban a tükrök fémből készültek, melyeket tükörfényesre csiszoltak. De a fém hamar oxidálódott, így tükörnek csupán rövid ideig volt alkalmas. Ám Velencében kitalálták, hogy a vékony, merített üvegre hártyavékony ólomlemezt tettek s azt higannyal rögzítették. Az így keletkezett foncsor már tökéletes volt.
A tükörkészítés hamar elterjedt Európában, s az eljárást később a híres német kémiaprofesszor Justus von Liebig báró tökéletesítette. Ma is az Ő módszerét használja a tükörgyártás, ahol a higanyfoncsor helyett ezüstfoncsor adja a tükröződő réteget.
