Amikor én még kissrác voltam, nem lehetett fogalmam a színészi szakma rejtelmeiről, lövésem sem volt arról, hogy a szerep miként is épül fel, hogy egy-egy alakítás hiteles-e avagy sem.
Csak egyszerűen éreztem, s csodáltam az igazán nagyok játékát, hangját. A Rémusz bácsi hihetetlenül ravasz nyuszija, Kukori kakas és később Béni a híres kőkorszaki szomszédja és barátja... Nekem az ő hangjuk a mai napig itt cseng a fülemben, mert Márkus László a hangjával még ezeket a figurákat is élettel tudta megtölteni.
Később, amikor már nem csak a mesék érdekeltek, önkéntelenül jobban odafigyeltem a színészi játékra is. Abban az időben még sok tévéjáték, tévéfilm készült, a magyar mozifilmek is szóltak valamiről, csodálatos színházi közvetítéseket adott a tv, mert élt még egy igazán tehetséges és az akkori ideológia labirintusában viszonylag jól tájékozódó filmes és színházi szakma. Színészóriások játszhattak, s közöttük ott volt Márkus László is. Jól emlékszem A tizedes meg a többiek parádés szereposztásában a német tiszt alakítására, a Defekt című krimiből a pszichopata sorozatgyilkos megformálójára, az Ötödik pecsét című filmből az egyik fogságba vetett szerencsétlen flótásra, vagy a feledhetetlen Három nővér paródiára Körmendivel és Haumannal, de egy színházi közvetítés - Molnár Ferenc: Játék a kastélyban című művéből az író Turai zseniális, utolérhetetlen és hihetetlenül könnyed, magabiztos játékára. Színész volt, SZÍNMŰVÉSZ, így csupa nagybetűvel, aki oly egyszerűen tudott drámaian komikus lenni, amikor egy vadonatúj fotel árát igyekezett megérteni, vagy komédiába ágyazottan tragikus kisember a Szabin nők elrablása című habkönnyű darabban.
Márkus László szerelme a színpad volt, s az árnyak birodalmának kapuja is a színházban, az öltözőjében nyílt meg előtte. Emlékezzünk Rá. Nyugodjon békében.
