A különös és visszafordíthatatlanul gyógyíthatatlan betegség névadója 1864. június 14-én Marktbreitban született.

Édesapja jegyzőként dolgozott és boldogan fogadta a hírt: fiacskája elkötelezte magát a természettudományok mellett. Szobája tele volt tudományos könyvekkel, állat és növénytani gyűjteményekkel. Így aztán nem meglepő módon: orvos lett.

Ráadásul e komoly tudomány legingoványosabb, legmisztikusabb ágát választotta: a pszichiátriát. A diploma megszerzése után a frankfurti „őrültek kastélyában” kapott segédorvosi állást, ahol igyekezett új gyógyító módszereket bevezetni. Itt a békés betegeket nem láncolták többé ágyukhoz, hanem igyekeztek ténylegesen gyógyítani, különféle terápiákkal, fürdőkkel és gyógyszeres kezeléssel. Ne feledjük, ekkor még mindig a 19. században járunk, s bármely hihetetlen, de ezen módszereknek valóban voltak pozitív hatásaik.

Professzorunknak, akit szólíthatunk Alois-nak, hobbija is kialakult: olyan emberek agyát boncolta, akik valamilyen pszichiátriai betegség következtében hunytak el.
1901. novemberében került az osztályra egy 51 esztendős Auguste Deter nevű beteg. Férje arról panaszkodott, hogy az asszony mindent elfelejt, összekever és már a háztartást sem képes ellátni.

–    Hogy hívják? 
–    Auguste 
–    Családneve?
–    Auguste
–    Hogy hívják a férjét?
–    Azt hiszem…Auguste.

A beteg képtelen volt saját magát térben és időben elhelyezni, gyakorta összefüggéstelenül beszélt és fizikai állapota is rohamosan romlásnak indult. Betegségét -a professzor- dementia, vagyis elbutulás címmel illette. A néhány év múlva elhalálozott páciens agyát felboncolva nem várt eredmény született. Minden korábbi elméletet sutba dobott, mert legfőbb azonosság a korábbi esetekkel az agykéreg elvékonyodása volt.
A felfedezést végül 1906-ban publikálta, s az orvostudomány ezentúl a betegséget -róla elnevezve- Alzheimer-kórnak könyvelte el.
E felfedezés után az akkori kor „divatbetegségét” a szifiliszt kutatta. 

1912-ben nevezték ki a breslaui egyetem professzorának, de az odautazás során rosszul lett, s többé nem is épült fel. A maradék három esztendőben csupán a kutatásnak élt. Második feleségének gondos ápolása sem segített, 1915. december 19-én örök álomra tért.
Életében egyetlen könyvet sem írt, az Elmebetegségek anatómiája című tankönyv csupán kéziratos, befejezetlen formában maradt fenn.

Sajnos az Alzheimer-kór kialakulásáról még ma sincs megegyezés, s a gyógyítása jelenleg is csupán a kór elhatalmasodásának lassításáról szól. Ez azért is probléma, mert e sárgolyón egyre öregszik az emberi populáció, így hamarosan az elbutultak száma meghaladja a még normálisakét. Úgyhogy: carpe diem!