Koromnál fogva tökéletesen emlékszem a magyar televíziózás számomra kedves alkotásaira a Zsebtévé című műsorra és a Mi újság a Futrinka utcában? című "bábszappanoperára”.
Kicsi óvodásként alig vártam, hogy felvillanjanak a kezdő képsorok, s felcsendüljenek a kedves dallamok. A Zsebtévében nekem kizárólag Levente Péter volt a Móka Miki, most is az, de imádtam a többieket is, Takács (Bunyós) Bálintot, Hakapeszi Maki majmot, Furfangos Frigyes mestert, a hiszékeny urat (Szuhay Balázs) vagy az épp aktuális versmondó lányt. Aztán amikor Szabó Attilát (a rendezőt) kiutálták és lecserélték a stáb egy részét, már nem tetszett, s nem néztem többé. Nekem a Gyabronka már akkor is kevés volt. De ezt inkább hagyjuk.
A másik műsor, aminek rendszeres nézője voltam a fekete-fehér tv készülékünkön a mesebeli, -Bálint Ágnes által kitalált- Futrinka utcában játszódott. Böbe Baba, Cicamica, Morzsi kutya főszereplésével a kor általános problémáiról is értesülhettem, természetesen mindezt kedves mesébe burkolva. Ha így utólag visszagondolok, merész és forradalmi vállalkozás lehetett.
Mindkét stábban ott találjuk Fekete (Scher) Edit grafikusművész nevét, aki hihetetlen ötletes, színes munkáival emelte a színvonalat. A művésznő a háború után újraéledő rajzfilmgyártás egyik úttörője, aki Macskássy Gyula alkotótársaként egy csodálatosan színes, mesés gyermekközpontú mesevilágot alkotott. (Két bors ökröcske, A kiskakas gyémánt félkrajcárja, stb.) Mellette számtalan mesekönyv és egyéb -főleg gyermekeknek szánt- kiadványok illusztrátora lehetett. De megrajzolta a haláltáborokban átélt élményeit is, melyek -néha fekete humorral fűszerezve- emléket állítanak egy elítélendő időszaknak. Ebben a nagy életműben található az a játékos alkotás is, mely a világ első gyermek monoszkópjaként ismert, s a hatvanas, hetvenes években gyakran felvillant a képernyőn, ha kicsiknek szánt adás következett. A Cicavízió monoszkópja egy fantasztikusan játékos ötlet, melyhez hasonló több is volt hajdanán a magyar médiában. Aztán ezek kikoptak, s mivel a kiöregedett alkotókat nem pótolták hasonlóan tehetséges fiatalokkal, az ötletes, emberközeli, apró kapaszkodók is eltűntek. Generációm még emlékszik rájuk, talán a szellemiséget meg is tudjuk osztani azon fiatalokkal, akik vevők rá, csak aztán ezek a fiatalok, minden hátszél nélkül odajutnak-e, ahová kell, az már egy más kérdés. Hiszen hiába telve a tarsolyuk tehetséggel, sziporkázó ötletekkel, ha a fontos pozíciókba az új elvtársak tehetségtelen, szürke és rosszindulatú gyerekei kerülnek, akik csak rombolni képesek. Nézzük csak meg a gyermekeknek szánt új tartalmak minőségét, azt a szánalmas mélyrepülést, aminek terjesztői és gerjesztői a „szabadelvűnek” nevezettek, a blogokról és egyéb hamis forrásokból nevelő szülők és azokat kiszolgáló holdudvar. Miattuk nincs már Cicavízió, nincsenek új és értékes, valóban gyermekeknek szánt írott és képi alkotások, meséket játszó gyermekszínházak. Ezt a kapitális maszlagot és lélektorzító marhaságot az igazi mesetévé sosem tűrné.
Mi van hát helyette? A retró. Vitéz László, a legkisebb Ugrifüles, a Kukori és Kotkoda, Frakk, Kisvakond, Mazsola, a Futrinka utca lakó, Füles mackó, Mekk Elek és a többiek, akiket szeretni lehetett, akikkel azonosulni volt érdemes, akiktől mesésen és játékosan lehetett tanulni és életbölcsességet szerezni.
Csaknem harminc éve vesznek körül gyerekek. Figyelem Őket, látom változásaikat, s nem mindig örülök annak, amit tapasztalok. De még nincs minden veszve, ezért a kisgyermekes szülőknek, akik értékes embert szeretnének nevelni gyermekükből - a klasszikus meséket ajánlom. Grimm, Andersen, Benedek Elek, Bálint Ágnes, Fésűs Éva, Romhányi, no meg az ismert népmesék. A rajz- és bábfilmek közül pedig már felsoroltam néhányat. Még felnőttként is megunhatatlanok. Ezekkel sosem lesz baj, nem lehet -úgymond- mellé lőni, s gyermekeik -hosszú távon meghálálják- ezt az értő lelki gondoskodást.
