Nem óhajtok hagyományos monográfiát írni Andrej Arszenyjevics Tarkovszkijról. Akit részletesen érdekel élete és munkássága, keressen rá, vagy nézze meg filmjeit. Úgy tudom, többségük legálisan elérhető valamelyik filmcsatornán.
Apukája költő volt, lengyel és arab ősökkel, anyukája pedig egy orosz nemesi családba született. Andrej alig múlt három éves, amikor az apja elhagyta feleségét és két gyermekét. A kisfiút inkább csak a művészetek érdekelték, így nem csoda, hogy végül író és filmrendező lett. Épp a megfelelő pillanatban, mert a hatvanas évek elején nagyon hiányzott egy vadonatúj filmes szemlélet, ami egyszerre volt realista, művészi és mélyen elgondolkodtató, szinte taoistán filozofikus.
Filmleírásokkal sem kívánom untatni az olvasót. A főiskolai vizsgamunkákkal együtt körülbelül egy tucat filmet készített, de a nagyjátékfilmjei közül mindjárt az elsővel beírta magát a fényvarázslók nagy könyvébe. Ingmar Bergman így nyilatkozott róla:
„Tarkovszkij első filmjének felfedezése olyan volt számomra, mint egy csoda. Hirtelen ott találtam magam egy olyan szoba ajtaja előtt, melybe mindig is be akartam lépni, de a szoba kulcsai korábban nem voltak nálam. Abba a szobába -szabadon és könnyedén- csak Tarkovszkijnak van bejárása.”
De minderről most nem akarok írni. Rengeteg forrásanyag van a világhálón, olvassa, aki akarja. Mielőtt tudatosan kerestem és megtaláltam volna filmjeit, szárnyaló ifjúként két alkotása égett bele az agyamba. Mindkettő különös világba kalauzolt. Az egyik a Solaris, a másik pedig a Sztalker címet viselte. Talán az utóbbi volt számomra a legkülönösebb. A film közben különös, egymást gyorsan váltó érzelmek törtek rám, s ez a bizonytalanság, a rejtett misztikum izgalmassá tette az amúgy néha vontatott, filozofikus történetet.
Aztán eltelt 35 év és megnéztem újra. Sokkal jobban és mélyebben értettem, sőt, mára talán megértettem az alkotás lényegét, üzenetét. Mindezek mellett szigorúbban tudtam vizsgálni a színészi játékot, a kamera mozgását, a vágást és a rendező alkotói munkáját. Ma úgy gondolom, s ezt biztosan a nagyokosok szentségtörésnek hiszik, a Sztalker túl hosszú. Ha ma megbíznának az újravágásával, akkor legalább ötven perccel lenne rövidebb. Szerintem hasznára válna, talán többen megnéznék és megértenék, mert manapság a nézők koncentrációs képessége 120 perc felett már alig mérhető. A Sztalker végig realisztikusan lírai, filozofikusan lényegre törő. Az utolsó jelenetekben is figyelni kell, mert különben az egész elveszik.
„A Sztalkerben mindent végig ki kell mondani.”
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem ez volt az eredeti Sztalker. Az első változata az előhíváskor megsemmisült, mert a kifejezetten erre az alkotásra, nyugatról kapott, minőségi nyersanyagot lenyúlták Tarkovszkijtól, így helyette csak valami ócska filmre dolgozhatott. Így aztán -miután a rendező felépült infarktusából- leforgatta még egyszer, de már egy másik forgatókönyvből, másik stábbal. Mivel anno olvastam az eredeti regény novella változatát a Galaktika magazinban világosan látom, hogy Tarkovszkij alkotása fajsúlyosabb, mint a Sztrugackij testvérek műve.
Még 1976-ban Tarkovszkij vásárolt magának egy Polaroid fényképezőgépet. Imádta, hogy az exponálás után egy perc múlva már kezében tarthatta a megörökített pillanatot, mert sokat töprengett az idő fogalmán. A képek szinte előtanulmányokként is felfoghatók későbbi játékfilmjeihez, melyekben gyakran érezhető a megállított idő, a kimerevített pillanat.
Tarkovszkij világa olyan kettős, mint az orosz lélek. Az egyik pillanatban hatalmas lélekkel magához ölel, míg a következő másodpercben végletesen szadista módon a beledbe és a fejedre tapos. Különös, misztikusan megnyugtató, de ugyanakkor drámai és félelmetesen felkavaró.
