Ha Miskolctól még egy picit észak felé utazunk, akkor a Bódva patak mellett egy csaknem kétezer fő lakosú községbe Boldvára juthatunk. A település "sarkán” egy szép, Árpád-kori alapokra épült templom áll. Valaha itt 1175 körül templom és bencés apátság állt. Sajnos a tatárok 1285-ben elpusztították, a szerzetesek Somogyvárra menekültek.
Ez az egész csak azért említendő, mert a Boldván álló monostorban 1192-93 körül íródott Magyarország leghosszabb, magyarul megírt, egybefüggő szövege a halotti beszéd. Talán mindenki emlékszik az iskolában tanult kezdő sorára, „hogyaszongya”: Láttyátokfeleimszümütükkelmikvogymukporeshomuvogymuk...
Az ismert szöveg, eredetileg a Sacramentarium Boldvense része, vagyis mai elnevezésben a PRAY-Kódex 134. lapján található, s természetesen sokkal hosszabb. Az is bizonyos, hogy már egy sokkal korábbi szöveg másolata, ráadásul nem a prédikációk között, hanem az állandó papi szertartásrend kategóriában szerepelt, tehát minden temetéskor ezt a szöveget használták, ami szokás sok száz évvel megelőzte az európai trendet. A halotti beszéd egyébként egy latin szöveg magyarra fordítása, s a fordítóját bizonyára keményen megizzasztotta a munka, mert a lecsupaszított egyházi latin szöveg túlságosan egyszerű volt a már akkor is végtelenül színes magyar nyelvnek, melyben majdnem kétszer annyi hang volt, mint a latinban.
A viszonylag értelmezett szöveg:
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: íme, por és hamu vagyunk. Mennyi malasztban (kegyelemben) teremté kezdetben [Úr] mi ősünket, Ádámot, és adta vala neki paradicsomot házzá. És mind[en] paradicsomban való gyümölcsöktől monda neki élnie. Csupán tiltá őt egy fa gyümölcsétől. De mondá neki, mért ne ennék: „Bizony, [a]ki napon eendel az[on] gyümölcstől, halálnak halálával halsz”. Hallá holtát teremtő Istentől, de feledé. Engede ördög intetének, és evék az[on] tiltott gyümölcstől, és az[on] gyümölcsben halált evék. És az[on] gyümölcsnek oly keserű vala leve, hogy torkát megszakasztja vala. Nem csupán magának, de mind[en] ő fajának halált evék. Haraguvék Isten, és veté őt ez munkás világba: és lőn halálnak és pokolnak martaléka, és mind[en] ő nemének. Kik azok? mi vagyunk. [A]hogy is ti látjátok szemetekkel: Bizony, egy ember sem kerülheti el ez vermet, bizony, mind ahhoz járó vagyunk. Imádjuk Urunk Isten kegyelmét e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind[en] ő bűnét!
A legújabb kutatások szerint a XII. században élt magyarokkal viszonylag jól tudnánk beszélgetni, mert a kiejtés alapvetően alig változott. Tehát legyünk büszkék erre a nyelvemlékünkre is, mellyel megelőztük a többi európai népet.
