„A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”
avagy: A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!
Amikor még a magyar egy büszke és szabad nép volt, bátran a világ tudtára adta: kösse fel a gatyáját az, ki haragra gerjeszt minket, vagy megpróbál ellenállni.
890 körül Arnulf, keleti frank király szeretett volna minden karolingok császára lenni. E vágyával igencsak egyedül volt, mert jog szerint nem ülhetett volna trónra mindaddig, míg I. Berengár Friuli őrgrófja -az igazi örökös- él és virul. Ezért szövetségül hívta Árpád seregét Itáliába, Berengár ellen.
899 márciusában 5000 magyar lovas dúlta végig a szép Itáliát, kifosztva, felgyújtva, rémületet keltve. Augusztusra már az ország szívében jártak, s Pavia mellett bemutatták a nagy magyar kiba* átverést. Kevesebben voltak, mint a király serege, ezért úgy tettek, mintha meghátrálnának és nekiiramodnának visszafelé. Az ellenség beszopta a trükköt és az utóvéddel bajlódott míg a többiek átkeltek a Brenta folyón és várták a fejleményeket. I Berengár csapata, miután végzett a szándékosan hátrahagyott magyar utóvéddel, letáborozott a folyóparton, alaposan körbevette magát harci szekerekkel és megünnepelte a nagy „győzelmet”. A magyar hadak ez idő alatt átúsztattak a folyó két pontján és bekerítették a szekértábort. Ízelítőt adtak a magyar íjászok teljesítményéből, s aki menekülni próbált, azt sem hagyták annyiban. Berengár király is csupán úgy menekülhetett meg, hogy közkatonának öltözött át.
Az elsöprő magyar győzelem után Árpád lovasai továbbrabolták magukat, vagy fogalmazzunk finoman úgy: kalandoztak. Modena is elbukott, s bizonyos források szerint a templomokban így könyörögtek: „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”
Vagyis majdnem. A helyes változat: „ab Ungerorum nos defendas iaculis” (védj meg minket a magyarok kopjáitól) vagy a másik változat: „ab incursione alienigenarum libera nos Domine” (az idegenek betörésétől ments meg, Uram minket)
Joannes Skylitzes bizánci krónikaíró, aki élőben is találkozott a magyar hadakkal 895-ben pontos, rajzos leírást ad. Ő is csodálattal számol be a magyar seregről, ír a nyilakról és a kopjákról.
De akkor honnan való a címben szereplő, s számtalanszor idézett mondat? Az bizony nem mástól, mint Kossuth Lajostól, aki az Irataim az emigráczióból című művében szerepelteti. A lényegen persze mitsem változtat. A hajdan erős és bátor magyar néppel nem ártott jóban lenni, mert ha végigtekintünk történelmünkön láthatjuk: amennyi csapás ért már minket, annak arányaiban és ahhoz képest még mindig itt vagyunk, s még egy darabig itt is maradunk, akár tetszik ez a többi nemzetnek, akár nem.
„A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!”
