Van minékünk Magyaroknak egy különleges „edényzetünk”, melyet Boros Miska, Korhely Miska, Szomjas Miska, vagyis Miskakancsó néven emlegetnek.
Ebből az ólommázas cserépkancsóból 1824-ben, Hódmezővásárhelyen készült a legkorábbi verzió, de jellegzetességeit árpád-kori sírokban talált cserépedényeken is felfedezték. Bizonyos források szerint a Miskakancsók korai variánsai az ősmagyar hitvilág szertartási edényei között szerepeltek, -erre utalnak szimbolikus díszítményei, ezek elrendezései-, és csak később kerültek át a hétköznapok tárgyai közé, hogy ebből jó magyar bort töltsenek.
A legtöbb Miskakancsó 1820 és 1860 között készült, s szinte mindegyik egy hasas, nagy bajuszú, vitéz huszárt ábrázol, csákó-kalappal, díszes, sujtásos gombos mentében, virágokkal vagy geometrikus formákkal díszítve, s közöttük ott tekeredik a kígyó, mely az ősi hit szerint a hosszú és egészséges élet szimbóluma volt. Az igazi Miskakancsón jókívánság is olvasható, valamint a készítő neve, a készítés ideje és helye. Magyarországon három nagy fazekasközpont is volt, Mezőcsát, Tiszafüred és Mezőtúr. Innen terjedt el a Miskakancsó készítésének tudománya.
Az én féltve őrzött kancsómnak az a különlegessége, hogy tálca és hat olyan pohár a tartozéka, melyet csak üresen lehet letenni.
