Voltaire-t a 18. század híres és sikeres íróját ma is szívesen olvassák, de bármily meglepő, kortársa, rajongója még nála is olvasottabb. A neve: Giacomo Casanova.
Magát elsősorban írónak és a titkos mágiák ismerőjének tartotta, ám mára neve hallatára a nőcsábász kalandor jelzők jutnak sokaknak eszébe. Akkor nézzük csak, mi is lehet az igazság.
A kis Giacomo szülei színészek voltak, így génjeiben ott hordozta a szereplési vágyat és az előadói készséget. Gyermekként szülei színes társasági köreiben debütált - vicces, időnként félreérthető történeteket előadva. Ahogy a maga lábára állt, kiválóan kamatoztathatta az itt megszerzett tapasztalatokat.
Főúri szalonok keresett vendége lett szerte Európában, s kalandor vére miatt gyakran találta magát szembe a törvénnyel.
A velencei ifjú -a kor szokásához híven- tökéletesen beszélt és írt franciául. Már fiatalon belekezdett későbbi fő művébe az Életem története című -végleges formájában- csaknem 4000 oldal terjedelmű könyvének megírásába. E mellett a kabbalisztikus mágia kiművelt mesterévé vált, mely utat nyitott a legfelsőbb körök titkos társaságaiba. Itt használta fel először itáliai utazásai során látott lottó sorsolást is. Jártas volt az alkímiában és a titkosírások megfejtésében. Királyok, főhercegek s más, magas rangú egyházi méltóságok vették igénybe szolgálatait, gyakorta nem hivatalos, ám annál fontosabb ügyekben járt el, képviselve megbízóit. Ezek a megbízások edzették kalandori erejét, pallérozták elméjét, erősítették rögtönzési képességét, mely gyakran mentette ki szorult helyzetekből. E kalandos históriáit aztán többszörösen kiszínezve, saját fontosságát kiemelve adta elő a főúri szalonok társasága előtt.
Rengeteg pártfogója akadt, gazdag főurak és nemes özvegyek hívták magukhoz. 1757-ben a francia külügyminiszter Casanovát kérte fel arra, hogy honosítsa meg az országban a Lottó játékot. XIII. Kelemen pápa az Aranysarkantyú rend lovagkeresztjével tüntette ki. Ettől kezdve lovagnak titulálta magát, pedig ehhez nem volt semmi joga.
De létezett egy sikamlósabb élete is a mi főhősünknek. Casanova nőfaló volt. Imádta a nőket és a nők is Őt, mert számára nem csak a mennyiség, de a minőség is elvi kérdés volt. Nevével kapcsolatban hihetetlenül túlzó számok bukkannak fel, de saját írásaiból és más forrásokból összerakva élete során körülbelül 122 szeretője lehetett. Ezen kalandjairól szóló izgalmas és rendkívül erotikus beszámolóival szinte minden esetben elsöprő sikereket aratott a főúri szalonok társasága előtt.
Aztán lassan elérték Giacomo-t is az öregedés jelei. Változott a kor is, s Casanova megjárta a morális poklok bugyrait is. Kalandor életének utózengései miatt sok helyről kiszorult, s mivel vagyont sosem gyűjtött, kénytelen volt elfogadni a kegyelemkenyeret - Waldstein gróf csehországi kastélyának könyvtárosa lett. Az egyre morózusabb Giacomo itt kezdi végleges formába önteni nagy művét, életéről szóló könyvét.
A mű nem csak önéletrajzi írás, hanem korrajz is a 18. századról, leirat a főúri szalonok hamis világáról, a kelmefestő munkáslányok nyomoráról, a társadalmi visszásságokról. S persze sok fejezeten keresztül finoman erotikus, gyakran pornográf irodalmi alkotás. Casanova egész életén át csodálta Voltaire-t, de még ma is olvasottabb könyvnek számít Giacomo Casanova egyetlen műve, mint Voltaire összes írása. A rajongó rég túlszárnyalta mesterét, s bizonyos irodalmi kritikusok szerint irodalmi megfogalmazásban, stilisztikában is.
Az öreg kalandor nem érhette meg művének kiadását, 1798 nyarán kilehelte lelkét. Sírját senki nem ismeri. Egy mendemonda szerint a gróf nem messze a kastélytól a Szent-Barbara templom bejáratának közelében temettette el, sírhelyét alacsony, díszes vaskerítéssel vették körül. S a legenda szerint a templomba igyekvő fiatal lányok szoknyája gyakran megakadt benne.
